„A vidéki magyar zsidóság sorsa számunkra történelem, a dédszüleim számára azonban kegyetlen és kézzelfogható valóság volt” – Rudniczai Rudolf írása.
A XX. század gazdag és tragikus történelme súlyosan érintette az egész világot, volt viszont egy népcsoport melyet különösen: A holokausztról való ismereteink egészen részletesek, pontos adatokkal rendelkezünk minden gettóról és deportálásról. De az adatoknak, a történelmi tényeknek egészen más keretet adnak a személyes történetek. A dédszüleim hagyatékában talált tárgyi emlékek, az 1944-es sorsok kézzelfogható mementói indítottak most írásra.
A vidéki magyar zsidóság sorsa számunkra történelem, a dédszüleim számára azonban kegyetlen és kézzelfogható valóság volt: „egyszerű vidéki emberként” élték az életüket, családunk szájhagyománya szerint jó kapcsolatot ápolva a szomszédos zsidó családdal. Aligha hallottak „numerus claususról”, a bécsi döntések áráról, a III. Birodalomból szivárgó aggasztó hírekről. A második nagy háború persze őket is elérte, de a magyar parasztember egyszerű sztoicizmusával vették tudomásul, hogy az ő nemzedékük is a vérével fog áldozni a „nagyvárosok hatalmasainak” játszmájában. 1944 azonban más volt, teljesen más. Valami olyannal szembesültek, amit soha azelőtt nem tapasztaltak, soha azelőtt el sem tudtak volna képzelni. Nagyanyám elbeszélése szerint:
„1944 júniusa volt. Ekkorra már sok rémhírt hallottunk a zsidók helyzetéről, de sose éreztük vagy láttuk ezeket a történésket. Ám egy nap felkerestek minket a faluban élő zsidó családok, akik rettegéssel kérték, hogy őrizzük meg nekik az értékeiket, mert nekik most el kell menniük. Hova, meddig, arról nem tudtak mit mondani. Jó emberek voltak, régi barátságban voltak családjaink, olyanfajta barátságban, ami csak faluhelyen van család és család közt. Szerettük őket. Egy nagy faládába hordták össze minden vagyonukat, főleg porcelánokból, míves szelencékből, menórákból álló kis családi kincseiket. Bár látszott, nagyon félnek bizakodva mondták: hamarosan jönnek értük, nem sokáig kell őriznünk, de azért rejtsük el jól, mert minden vagyonukat jelenti, amit a szüleimre bíztak. Néhány nappal később már az egész családnak csak hűlt helye volt a házukban. Évekig vártuk, hogy egyszer visszatérjenek, vagy legalább hírt adjanak magukról. Csak jóval később tudtuk meg, hová is mentek, és hogy soha többet nem jönnek vissza. A dédszüleim a padlás egy eldugott sarkába menekítették a ládát, azóta őriztük. A végsőkig vártuk, hogy egyszer visszatérjen a család és visszaadhassuk a jogos tulajdonosoknak. A benne lévő értékeket végül erőszakkal, a kuláküldözések során vették el a családtól, mostanra csak a ládák maradtak.”
Egy sárkeresztúri kisbirtokos család így segített zsidó honfitársaiknak, a család barátainak. Talán ma triviális gesztusnak tűnik, azonban 1944-ben az üldözöttek bármilyen megsegítése akár halálos következményekkel járhatott a segítőre nézve is. Bár ránk, az utókorra már csak a láda és egy míves alumínium szelence maradt, ezek a kis darabkák megérinthetővé teszik a történelmet, sorsokat, életeket testesítenek meg, akiket egyébként csak levéltárak és történettudományi könyvek lapjai között találhatnánk már meg.
Ezek a történetek, levelek, tárgyak azok, amik soha nem engedik elfelejteni a történelmünk sötét fejezeteit, de ezek között a fejezetek közötti emberséget sem. Őrizzük, és adjuk tovább, hogy kézzel fogható maradhasson a történelem, ami megtanít minket, hogy soha ne eshessünk ugyanazokba a hibákba.
Rudniczai Rudolf, a Szóval győzni tavalyi döntőse