Tavaly ilyenkor találtam rá a Szóval győzni kommunikációs bajnokság versenykiírására. Tisztán emlékszem, hogy az iskolánkban láttam meg a plakátot, és az első reakcióm az volt, hogy nekem az ilyen nem megy. Viszont nagyon izgalmasnak véltem, és aztán azt gondoltam: miért ne? Mit veszíthetek azzal, ha megpróbálom?
Tehát jelentkeztem.
Az első fordulón egy kötetlen beszélgetésen vettem részt a mentorokkal. Itt döntik el, ki jut tovább a döntőbe (tavaly 13-an voltunk). Amikor eljött ennek a napja, nem tudtam másra se gondolni, csak a „kötetlen beszélgetésre”. Izgulás, hasgörcs... szokásos. Beléptem a Hiemer-házba és valahogy megnyugodtam. Aztán amikor szólítottak el akartam ájulni, de az mellékes. A kötetlen beszélgetést úgy kell elképzelni, mint egy teljesen átlagos társalgást, azt leszámítva, hogy 3 mentor ül veled szemben, kamerák vesznek, mikrofon van előtted, és még fotóznak is téged. Annyira kapkodtam a levegőt, nagyon gyorsan beszéltem, de ezt észrevettem magamon és annyit mondtam, hogy „na hát azért is jelentkeztem,hogy ezt leküzdjem”.
Bejutottam a döntőbe.
A verseny (5 órás) döntőjén 3 feladattal néztünk szembe: előadást kellett tartani, arról, hogy mit jelent a siker, interjút készített velünk Azurák Csaba a Z generációról, illetve reagálnunk kellett egy a médiatudatosságról szóló videóra. Ahhoz, hogy ezeken jól teljesítsünk, egy 7 alkalmas mentorprogramon vettünk részt.
Mentorok és a mentorprogramjaik:
Kozáry Ferenc (színművész)
A legelső mentornapot ő tartotta. Az egész versenyt kamerák rögzítették, de az első 20 percet fotósok, újságírók, és a TV-sek nélkül töltöttük, hogy fel tudjunk oldódni. Körbeálltunk és játékos feladatokkal kezdtünk. Nem is gondoltam, hogy ennyire nehéz tartani a szemkontaktust, vagy üvölteni egyet, akkor, ha sokan néznek. Előadási technikákról beszéltünk, és gyakorolhattuk is: egy rögtönzött 2 perces előadást kellett tartanunk bármiről. Én az egyik legszebb élményemet, a Balaton-átúszást meséltem el. Ki kellett állnom a többiek elé, mikrofont adtak a kezembe, vett a kamera… és tudjátok mit? Nagyon élveztem.
Aztán kaptunk egy újságot a kezünkbe. Cikket kell írni gondoltam én. Haha nem. Szét kellett tépni a papírt, és valami kreatívat alkotni belőle. Nem volt sok időnk, rögtönözni kellett. Te jó ég, mi van, ha semmi nem jut majd eszembe? Nem leszek elég kreatív… Mindjárt én jövök… Utólag már látom, hogy nem kell az ilyeneket túlbonyolítani. Ami először eszembe jutott, az egy papírrepülő volt, majd csináltam belőle karórát, és egy legyezőt is. Egyébként utóbbi azóta a könyvjelzőm. Kaptunk olyan feladatot is, hogy alkossunk párokat és egy adott téma mellett és ellen érveljünk. Nekem a diploma mellett kellet érvelnem.
„Házi feladatként”, el kellett olvasnunk Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel c. novelláját (pár oldal volt nyugi). Azt gondoltam, a tartalmáról fogunk beszélgetni, mert nagyon tanulságos. A feladat viszont az volt, hogy hangosan olvassunk fel belőle részleteket, úgy, mintha épp mi lennénk az előadók. Itt megijedtem. Talán itt a legjobban. Azóta változott, és ki is térek majd rá, hogy miért, de akkor nem szerettem mások előtt olvasni. Úgy éreztem nem sikerült jól hangsúlyoznom, izgultam, nem vettem jól a levegőt. Utána a mentorunk elmondta min kéne javítanom, és fontos, hogy egyáltalán nem sértő kritikát kaptam. Viszont nagyon megérintett, hogy nem sikerült jól, és szinte sírva mentem haza, mert nem éreztem magam odavalónak… Aztán kialudtam magam. Reggel apukám mondta, hogy látott a TV-ben és milyen szépen olvasok. Na jó, még a TV-ben is leadták milyen béna vagyok. Nagy nehezen visszanéztem, és meglepődtem mennyire leértékeltem magam. Nem láttam így sem tökéletesnek, viszont azt igen, min kéne változtatnom.
Azóta gyakorlásként hangosan olvasok itthon. Rájöttem mi a gyengeségem, és nem elkeseredtem, hanem teszek azért, hogy jobb legyek. És mostmár tudom azt mondani, hogy nincs bajom azzal, ha mások előtt kell olvasnom.
Bakonyi István (irodalomtörténész)
Mi is az a retorika? Ebbe ástuk bele magunkat. Szó esett arról is, hogy kerüljük el a közhelyeket. Általában igazat mondanak, de elcsépeltek. Próbáljunk valami egyedit alkotni, bontakozzon ki a saját személyiségünk a mondandónkban.
Aztán kaptunk 10 percet arra, hogy megírjunk egy március 15-ei ünnepségi szöveget. Huh. Szeretek írni nagyon, de nem ennyi idő alatt szoktam összedobni az írásaim. Kihívás. Nem tudtam mi miatt izguljak, hogy jó lesz-e a szövegem, vagy, hogy ki kell állni majd a többiek elé. Ezért mindkettő miatt izgultam. Aztán amikor ott álltam mikrofonnal a kezembe, és mindenki engem hallgatott, megnyugodtam.
Megint rájöttem, hogy ez jó érzés.
Az interjú fogalmát veséztük ki, majd ezt is megtapasztalhattuk. Egy fiktív állásinterjún vettünk részt egyesével, mindenki előtt. Bakonyi István töltötte be az interjúztató szerepét, mi pedig az álláskeresőkét. Az enyémben volt egy kis csavar: én egy újságírói állásra szerettem volna jelentkezni, már a fejemben kavarogtak a lehetséges válaszok, amikor a „főszerkesztő” azt mondta „hát akkor lássuk, milyen interjút készítene Ön velem”. Más felkészülten készíteni interjút, és más az, amikor az embert nézik, veszik a kamerák, és egy kommunikációs bajnokságon van épp. Viszont azt kell, hogy mondjam, örültem a kihívásnak, és szerintem jól is teljesítettem.
Ignácz Adrienn
Az eredményorientált kommunikációról tanultunk. Mitől lesz a kommunikáció eredményes? Tisztelet, empátia, tömörség, meggyőzés, saját vélemény… egy pár abból, amit mi felsoroltunk. Viszont számos más tényező is közrejátszik abban, hogy azt add át, amit valójában gondolsz.
Olyanokra hívták fel a figyelmem, amikre nem is gondoltam eddig. Testtartás, arcmimika, artikuláció, hangsúlyozás, megjelenés. Mindegyik üzen valamit: meg sem szólaltam, de már kommunikálok.
Aztán rajzolnunk kellett egy saját címert. Na hát én a „nagy rajztudásommal” kicsit bajban voltam, de úgysem ez a lényeg. Hat olyan dolognak kellett szerepelnie rajta, ami minket jellemez. Az enyémen tuti szerepelt egy nyomi oroszlán (képzeletben azért szebb), mandala (na azt tudok rajzolni) , csillagos égbolt, hangjegyek, újság tele írással, és egy jin-jang jel.
Az egyik legviccesebb szituáció akkor alakult ki, amikor hármas csoportokban, különböző szerepkörökben beszélgettünk. Volt egy megfigyelő, én a pszichológus szerepét töltöttem be, és jött hozzám a páciens azzal a problémával, hogy szerinte lapos a Föld, és senki sem hisz neki. Na ezt vegyem komolyan. De hát ilyenre is fel kell készülni, hisz annyi váratlan, vicces szituációba ütközhet az ember. Szóval meghallgattam, és próbáltam kicsit enyhíteni a fájdalmát, elmondtam, hogy én hiszek neki. Viccet félretéve, komolyan vettük a feladatot és kihoztuk belőle a legjobbakat.
Kedvenc feladatom lett az, amikor ugyanarról a témáról különböző stílusokban kellett beszélnünk. A képen látható sípoló kacsa jelezte, ha lejárt az időd és jön a következő. A négyes csoportom témája a szerelem volt, és én az apatikus jelzőt (azaz pesszimista) húztam. Nagyon viccesre sikeredett.
Azurák Csaba
A TV2 volt műsorvezetőjétől is tanulhattunk. Bevezetett minket a média világába, saját tapasztalatait osztotta meg velünk. Majd az ő mentornapján egy talkshow-t készítettünk párokban (műsorvezető, vendég). Ezután egy közös vacsorán, a döntősök vacsoráján vettünk részt. Csaba elmesélte hogyan kezdte a szereplést, hogy ő is mennyire izgult, és nem is gondolta, hogy ennyire tud remegni a lába. Huh van remény. Sok erőt adott, hogy ezeket megosztotta velünk, mert én is nagyon izgulós voltam. A verseny alatt viszont sokat enyhült, és rájöttem, hogy felesleges ennyire túlaggódni a dolgokat. Azóta is ezen dolgozom, és van hova fejlődni persze, de az biztos, hogy a Szóval győzni megerősített abban, hogy ez az én utam.
Sándor Tamara
Jelentkezés az idei bajnokságra itt